A palócok eredetének, elnevezésének kutatása napjainkig megosztott. Számos kutató fordult a palócság irányába, azonban eltérő megoldásokra jutottak.
A wikipédia szerint:
A palócok eredete már igen sok néprajzkutatót, történészt foglalkoztatott, ennek ellenére a népcsoport származását illetően még mindig sok a fehér folt. A 2002-ben megjelent Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyvében Paládi Kovács Attila: A palócok eredete, etnikai összetevői című publikációjában találkozunk a palóc népcsoport eredetére utaló eddigi kutatások összegzésével, amely alapján megállapítható, hogy erre vonatkozóan 5 lehetséges válasz valószínűsíthető.
Az Anonymus által kunnak nevezett kabar vezérek többségének szállásterülete északon volt. A palócok ősei a honfoglalás idején a magyar törzsekkel együtt érkeztek és települtek meg a Kárpát-medencében. A Hont, Nógrád, Gömör-Kishont, Borsod, Bükk-vidéken, Hevesben a Tarna-Zagyva felső völgyszakaszainak első foglalói között viszont nem találjuk a kabar eredetű nemzetségeket. Ezzel szemben megtalálhatók a Bodrogközben, Csallóközben, Fejér megyében, a Mezőföldön, Baranya és Torontál kisebb körzeteiben.[1]
E szerint a honfoglalás után 200-300 évvel, de mindenképp a tatárjárást megelőzően érkeztek a Kárpát-medencébe 1100-1200 között. A főként rabságba, fogságba esett kun csoportok a nyugati, északi gyepűk mellé kerültek a várispánságok és az egyházi központok uradalmaiba.
3. Avar, székely, kazár töredékek leszármazottai:
Bakó Ferenc: a Palócok című, 1989-ben megjelent négykötetes monográfia szerzője szentelt különösen nagy figyelmet a palócokat a honfoglalás előtti népektől eredeztető nézeteknek. A "palóc herceg" mondai alakja és a göcseji nép eredethagyománya, az avar temetők és az avar eredetűnek mondott helynevek mind ezt sugallják.[2]
Szeder Fábián aki a palócság kultúrájának és nyelvének első részletes leírója volt a 19. század elején, szerint viszont a palóc nemzetség egy eredetű a magyarokkal.
1048-1223-ig Délkelet-Európa legnagyobb nomád népét a kunok jelentették, akiket a szláv források polovecnek neveztek. Ezzel a névvel foglalták össze a velük szövetséges, illetve a hasonló életformát folytató népeket. A palócok egésze tehát nem eltérő a magyaroktól, de a közéjük települt török elemek asszimilációja külön színezetet, s nevet adott nekik.[3]
5. Ősmagyarok és szlávok keverékei:
A palócok eredetét kutató genetikai vizsgálat azt mutatta, hogy az északabbra élő szlávokkal bizonyos fokú rokonság feltételezhető[4]. Viszont ez az eredmény megkérdőjelezhető, mivel a genetikai minták alapjául szolgáló falvak 1700 és 1715 között újratelepített falvak voltak, így a mintát adó emberek csak az 1700-as évek után beköltözött jövevény családok leszármazottai, akiknek igazi palóc eredete kétséges. A régi törzsökös lakosság ugyanis a Jászság és a Délvidék irányába vándorolt és beleolvadt az ott élő jászokba, magyarokba.
A palócokat három csoportba lehet osztani.
1.palócok (nyugati, közép és keleti csoport)
A palócok szállásterülete a magyarországi és szlovákiai Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör történeti megyékre terjed ki, ahol mintegy félszáz településen élnek. Legnagyobb városaik: Ipolyság, Rimaszombat, Tornalja, Fülek, Balassagyarmat, Eger, Miskolc, Gyöngyös, Salgótarján, Szécsény. Viseletük, szokásaik és táncaik alapján a palócok között egy nyugati és egy keleti csoportot különböztethetünk meg (több néprajzkutató szerint külön kell vennünk egy közép-palóc csoportot is). E különbözőség oka, hogy a közép és a keleti csoportot nem érte számottevő idegen hatás, mint a nyugatit.
Sajátos ősi elnevezésük a „had”, amely az egy községben lakó mindazon palócok elnevezése, akik egy vezetéknevet viselnek, ha mindjárt különálló családot képeznek is. A palócok fontos foglakozási ága volt a méhészet, a pálinka és lekvárfőzés valamint az aszalás és a rekesztő-emelőhálós halászat. Félvad sertéseiket ridegen tartották és makkoltatták, az igavonásra még a 20. század elején is ökröket használtak. Növénytermesztésüknél mindig ügyeltek a jeles és tiltó napokra. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, hiedelmek, babonás képzetek, a „garabonciás gyiák”, a „tüzes emberek”, a „bolygótüzek”, a „nyavalya” és a „tudalmas halottlátó asszony”. Több helyen ma is tartják az ördöglagzi, a mátkatál, a kiszehordás, a villőzés, májfaállítás, a Luca-nap, a betlehemezés és a karácsonyi vesszőhordás szokását. Ezekben a népszokásokban az ősi belső-ázsiai hitvilág maradványai a kereszténységgel keverednek.
2.Barkók
Ózd környékén, a Rima-Hangony és a Hódos patakok mentén laknak, egyesek szerint önálló magyar népcsoportnak tekinthetők, de szokásaik, táncaik alapján valószínűbb, hogy a palócok mellékágát képezik. Mai gúnynevük először 1833-ban jelenik meg; egyesek szakállukkal, mások a Bertalan és Bertók keresztnevekkel hozzák összefüggésbe, de vannak akik egy Barco nevű gyűlölt osztrák tábornok nevét vélik nevükben felfedezni, akinek a lovasezrede a barkók területén táborozott.
3.Matyók
Matyóknak a Miskolc körzetében fekvő három község (Matyóföld) - Mezőkövesd, Szentistván és Tard lakosságát nevezzük. Elterjedésük régen nagyobb volt a mainál. Ezek a népes községek egy tájszólás, viselet, szokás és jellemvonás tekintetében közös csoportba sorolhatók. Nevüket Mátyás királytól vették, aki őket több szabadsággal megajándékozott, sőt egy okmányt részükre Mezőkövesden adott ki és írt alá, ahonnan „Mátyás fiainak és végre Matyóknak” nevezték el őket. A tardiak ugyan a tatárjárásból itt maradt néhány tatár leszármazottainak tartják magukat, amit a falu felett lévő tatárhalom is hihetővé tesz, mégis egy csoportba sorolhatók a mezőkövesdiekkel és a szentistvániakkal.
Az biztosan állítható, hogy a 19. század folyamán, amikor a kialakulóban lévő néprajz-tudomány először fordult érdeklődéssel feléjük, ez a név lekezelő, sértő gúnynév volt, amelyet elsősorban a déli, alföldi vidékek lakói használtak a nyári idénymunkára ide érkező, különös tájnyelvet beszélő idegenekre.
A palócokat a XIX. században Mikszáth Kálmán emelte be az irodalmi köztudatba. A palócság létének megismertetésében, hírnevének megalapozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett egész írói munkásságával, kiváltképp az 1881-ben megjelent” A jó palócok” című novelláskötetével.
A Vág folyótól a Hernádig húzódó magyarlakta területre, az egykori Hont, Nógrád, Heves, Borsod és Gömör,vármegyék sajátos viseletű, „á-zó” nyelvjárásban beszélő népére régóta a palóc megjelölést használják, ezért e tájat a néprajzosok Palócföldnek is nevezik.
A palóc büszke az ingatlanra, mód nélkül szereti. Nagy becsben tartja a kendert, legfőbb büszkesége a ló. Gazdasági eszközei, azok berendezése és elnevezési megegyezik a székelyekével.
Viski Károly véleménye (1938) alapján a palóc népcsoport helyi központi területe a Mátra vidéke, de kiterjed a Börzsöny, a Karancs, a Bükk hegység vidékére, pontosabban a Sajó-Ipoly közére, amelyet a hegységeken kívül a Galga, a Zagyva, a Tarna és Eger vize is részekre tagol. A palócság északi határát nyelvileg is a tótság jellemzi.A palócság meghatározásának nehézségei következtében úgy gondolták a néprajzkutatók, hogy a palócságnak keretet nyújtó tájfogalmat célszerű lenne inkább Felföld névvel illetni. A Felföld azonban ugyanolyan bizonytalan, történetileg változó tartalmú tájnév, mint a Palócföld. A Felföld, mint földrajzi tájnév, jóval nagyobb kiterjedésű, mint a Palócföld. Ez utóbbi úgy viszonyul a Felföldhöz, mint például Székelyföld Erdélyhez.
A Kárpát-medencének a Dunántúltól és a Nagyalföldtől északra fekvő tájait a magyar köznyelv Felföldnek, Felvidéknek nevezi. Ez az elnevezés arra a hagyományos magyar földrajzi szemléletre vezethető vissza, amely szerint a Kárpát-medence központja valahol a Duna-Tisza közének az északi részén, az egykori, kora Árpád-kori Visegrád megye területén található. Ebből a nézőpontból eredeztethetők egyéb földrajzi nagytáj-elnevezéseink is. Ehhez a ponthoz képest van a Dunántúl túl a Dunán, a Tiszántúl túl a Tiszán, ettől felfelé van a Felvidék stb.
Egy időben az egész Felföld lakosságát „palóc” névvel illették, de ma már a néprajz ennél finomabb megkülönböztetésekkel dolgozik, bár egyes tájegységek határai máig vitatottak.
A Palócföld déli határa könnyen meghúzható, azonos a hegyes vidék déli határával, az alföldi sík vidék északi peremével. Az északi határ gyakorlatilag azonos a magyar nyelvhatárral. Kelet-Nyugati viszonylatban a legszűkebb értelmezések egyike szerint a Palócföld Gömör, Borsod, Heves és Nógrád megyék érintkező határvidéke. Az elterjedt tágabb értelmezés szerint a palócok lakta területet nyugaton a Garam, keleten pedig a Sajó, vagy a Hernád folyók határolják.
Bármelyik szemléletet is fogadjuk el, Heves és Nógrád a Palócvidék központi törzsterülete. Lakóinak tájszólása, gazdag, kis tájanként is változatos viselete, táncai, népi világszemlélete a palóc folklór szerves részét alkotja.
Most Heves megyében, a Mátra északi lábánál járunk, hiszen Bodony, majd Parád is a palócok korábbi területi központjaként volt ismert. A települések tagjai a Palóc útnak, amely egy idegenforgalmi összefogás, ahol a településeket végigjárva taláhatunk kiállítást, rendezvényt, népi iparművészt, amelyek a palócsághoz köthetőek.
1880-ban Pintér Sándor szécsényi ügyvéd "A palócokról" című munkájában a palóc községek számát 150-re becsülte. Ezek szerint Heves megyében a következő falvak lakossága palóc: Aranyos, Bátor, Bakta, Balla, Bátony, Bekölcze, Bodony, Bocs, Csehi, Derecske, Dorogháza, Erdő-Kövesd, Fedemes, Füzes, Istenmező, Ivád, Lelesz, Maczonka, Mikófalu, Mindszent, Nádújfalu, Pétervásár, Parád, Recsk, Sirok, Szajla, Szék, Szent-Erzsébet, Szent-Domonkos, Szuha, Szucs, Tárkány, Tar, Terpes, Váraszó.
Parádhoz köthető Istvánffy Gyula, aki a Károlyi gyerekek tanára volt. Számos gyűjtése volt a környék palócságáról, azonban értékes írásai, gyűjtései nem lettek olyan szinten összerendezve, hogy azok könyvként maradtak volna az utókorra.
„Az utas, ha Gyöngyösről a Kékestetőn, a Mátra hegycsúcsán át Parádra megy, még tökéletesen érti a köznép nyelvét, de Parádon túl Sirok, Recsk, Derecske, Pétervásár, Szent-Domonkos, Szent-Erzsébet, Szent-Mária, Lelesz, Bodony, Erdőkövesd stb. helységekben csodálkozva tapasztalja, hogy magyarok közt van ugyan, de míg hozzá nem szokik, a tizedik szót sem érti. E nép a palócz nép.”
- Medve Imre 1858. Mátraalji képek. Heves megyei népviselet. Vasárnapi újság 29. szám.
